|
Témaindító hozzászólás
|
2014.07.22. 22:00 - |
 A főutcán kívül a legtöbb utcában alig van mozgás, néha megy el a csendes kis mellékutcákban egy-egy autó vagy gyalogos. Vannak persze zajosabb utcák is a belvárosban boltokkal és éttermekkel, de a lakóövezet mindig békés. |
[6-1]
Szinte egyszerre egyenesedtünk fel a férfival, aki átnyújtotta a másik két könyvet, amit a szatyor szakadása után vett fel.
- Köszönöm - vettem el a két művet mosolyogva, s a harmadikkal együtt egyelőre a karomra fektettem őket, amiket időközben magam előtt keresztbe fontam. Úgy láttam, beszélgetőtársam egy kissé zavarba jött, mikor arról kérdeztem, Layla mennyire szeret megszökni. Nem villanyozott fel, hogy miattam kezdett magyarázkodni, de nem tudtam, pontosan mit is mondhatnék erre.
- Ó, értem - nyögtem ki végül. Még én, a szavak embere is tudok egyszer sután reagálni, ezek szerint legalábbis. - Megkérdezhetem, mivel foglalkozol? - kérdeztem, csak, hogy tereljem a témát. Arra gondoltam, hogy biztosan szereti a munkáját, lehet, hogy azért dolgozik sokat és talán arról szívesebben beszél, mint az előző dolgokról. Persze a bemutatkozás sem volt egy rossz ötlet, amit ő kezdeményezett.
- Moriah Carter - viszonoztam halvány mosollyal. - Születésem óta itt élek, szóval, ha segíthetek valamiben - zavartan félbehagytam a mondatot, végül is nem ismertem a férfit, egyáltalán nem. De egyszerűen muszáj voltam felajánlani.
A pillantásom ezután Charles-ról Layla-ra siklott. Láttam, hogy a könyveket szuggerálja, erről pedig eszembe jutott, hogy kéne valamit tennem velük, mielőtt ismét a földön kötnek ki. Egy kézbe fogtam a három könyvet a szakadt szatyorral, és, ha csak a kutya nem ugrott rám újra, hogy ismét kirepüljenek onnan, szabad kezemmel kinyitottam a táskám és elraktam a könyveket a szatyor társaságában. Ha nem így történt, hát akkor... Ismét kezdődhetett az összeszedegetős hadművelet. |
Összeszedegette a könyveket, kivéve az utolsó darabot. Ezt már a lány - vagy inkább nő - vette fel. Átnyújtotta neki a holmiját, de még mindig kerülte a szemkontaktust. Ügyetlen kézmozdulattal söpörte el a homlokából a haját, ami visszakúszott az előbbi helyére. Viselőjét nem zavarta a kilátásban, de nem tudott mit kezdeni a kezeivel. Nem volt könnyű, hogy az idegen kedves és még szép is ...
- Új a környezet, én pedig kevesebbet vagyok otthon a munka miatt ... - elhúzta a száját. Hiába nem megrovásnak szánta a lány, ő magyarázkodni kezdett. És még nem lett úrrá teljesen a zavarán sem. Mégis csak "megtámadta" a kutyája ezt a gyanútlan járókelőt. ~ Jobban fogadta, mint vártam. És nézzük a jó oldalát ... fogalmam sem lett volna, hogyan kezdjek barátkozni a város lakóival. Ismerősök nélkül meg elég kellemetlen, ezt nem lehet megszokni. Azt hittem jobban kinyílok a költözés után ... ~
- Egyébként Charles vagyok. Charles Engle. Nem olyan régóta élek csak itt. - mutatkozott be esetlenül, ami abban nyilvánult meg, hogy a fekete bőr pórázt gyűrögette, morzsolgatta a kezeivel és még mindig nem nézett a szemébe. Valahol a válla felett elpillantva keresett egy pontot a semmiben és azon nyugtatta tekintetét. Nem sokáig, mert lekúszott a kezeire, majd a kutya minden egyes megmozdulására, rá.
Layla csalódottan hagyta ott új ismerősét, mert az összeugrálást és a kunyerálást is kipipálhatta a listáján. Megkerülte gazdáját, majd macskaként hozzásimult a lábához. Példásan leült láb mellé, a bal oldalára és hátradöntött fejjel fürkészte Charles arcát, utasításra várva. Mivel a férfi láthatóan messze járt gondolataival tőle, felkelt és mereven figyelni kezdte a könyveket Moriah-nál. Azzal az átható tekintettel, amivel a birkákat is képes megbabonázni. Szuggerálta, hogy mozogjanak, hadd szórja szét őket újra. Az tetszett neki, ahogy szakadt a szatyor és puffantak a járdán. Az emberek pedig összegyűjtötték ... jó játék! |
Egészen addig semmi gondom nem volt, míg nem jött velem szembe egy nagyobb csoport, akik nem is tudom, kik lehettek, de abból ítélve, ahogy jól elbeszélgettek egymással, talán egy népesebb baráti társaság. A lényeg, hogy félre kellett húzódnom előlük, így a közeli épület falának dőltem, a könyvekkel teli szatyrot is hozzápréselve a masszív felülethez és vártam, hogy továbbmenjenek. Mikor aztán elhaladtak és nem fenyegetett az a veszély, hogy magukkal sodornak, újra színre léptem és továbbmentem én is. Vicces volt, hogy tulajdonképp azt sem tudom, hová megyek, de ez voltam én. Ahogy általában arról sincs tudomásom, mi lesz az írásaim vége. Pedig állítólag a jó történetekhez kell vázlat. Kár, hogy ez a dolog nálam sohasem vált be, de ennek ellenére mégsem írtam olyan csapnivalóan, legalábbis reméltem, noha az elsőszámú aranyszabályom az volt, hogy egy író legyen kritikusa a saját műveinek is és egyáltalán nem tartottam nagyra magam. Tudtam, hogy vannak jobban és pocsékul sikerült darabok is, most is például három kisebb történeten dolgoztam egyszerre, mert mindig attól féltem, hogy, ha bár leírok tőszavakban valamit, de nem kezdem el kifejteni, elfelejtem, mire az addigi munkáimmal végeznék és bele tudnék komolyan kezdeni. Ilyenkor kezdtem irigyelni Harry Pottert és társait, igazán kölcsönadhattak volna nekem egy merengőt. Legalább egy kis időre. Most mondja nekem valaki, hogy nem vagyok elvarázsolt!
Egy jó adag magamban szidalmazó szóáradat kíséretében álltam meg, mert nem tudtam eldönteni, merre menjek a következő kereszteződésnél. Ám mielőtt bármi féle elhatározásra juthattam volna, valami fekete fehér került a látóterembe, aztán arra eszméltem, hogy a jobbomban tartott szatyor gyanúsan könnyűvé válik és a könyvek halk puffanással landolnak a járdán. A következő pillanatban pedig túláradó lelkesedéssel ugrott rám egy collie. Sohasem volt bajom az állatokkal, sőt, imádtam őket. Régebben volt is kutyám, bár igaz, hogy egy whippet, ami teljesen más karakter, de ismertem ezt a fajtát is. Nem inkább a kutyától, hanem a szájából kiálló bot elől igyekeztem elhajolni, ami elég veszélyes volt, tekintve, hogy mind a két vége elég hegyesnek tűnt. Egy pár pillanatig a döbbenettől szólni sem tudtam, aztán a bot a földön landolt, a kutyus pedig hozzám bújt, a súlya miatt pedig majdnem hátraestem.
- Hát szia - simítottam meg a kutya fejét gyengéden, aki továbbra sem volt hajlandó leszállni rólam, még a farkát is lelkesen csóválni kezdte. - Nagyon aranyos vagy, de sokkal jobban örülnék, ha leszállnál rólam, rendben? - duruzsoltam tovább a kutyusnak, miközben finoman, de határozottan toltam el magamtól. Persze nem maradtak el a bánatos szemei, de taktikát váltva inkább a szatyrommal kezdett foglalkozni, ami üresen lógott a kezemben. - Nem, sajnos nincs nálam nasi - nevettem el magam. Tényleg szimpi volt a kutyus, ekkor pedig feltűnt a gazdája is. Halvány mosollyal pillantottam a férfira, de szemmel tartottam a páros másik tagját is, akit, mint kiderült, Layla-nak hívtak.
- Ugyan, semmi probléma - feleltem nyugodtan, aztán néztem, ahogy lehajol a könyvekért. - Igazán nem kellett volna - kissé elpirulva követtem én is a példáját és az utolsót sikerült felvennem. - Tényleg nem történt semmi - néztem fel rá újból, biztosítva róla, hogy minden rendben. Tényleg nem haragudtam, Layla nagyon kedves volt, csak egy kicsit túlpörgött. Előfordul.
- Gyakran lóg meg? - érdeklődtem a kutya felé biccentve, de abszolút humorosnak szánva a kérdést, egyáltalán nem akartam megróni, vagy számonkérni. Csak érdekelt, hogy mennyiszer van energiatúltengése a kutyának, meg egyébként is úgy éreztem, mondanom kell valamit. Bár reméltem, nem a legostobább kérdést sikerült feltennem. |
|
Fekete-fehér border collie rohant az utcán. Körmei kopogtak a betonon, szőre lágyan hullámzott a menetszélben. Pofájában egy botot szorongatott, nem volt túl nagy, de jobbra és balra is kiállt belőle vagy tizenöt centi. Törött volt, tehát nem az a finom végű darab, az ókori harci kutyások
irigyelték volna gazdájától a dárdás fenevadat.
A gazda ... hát ő is rohant. Cipője csattogott a betonon, de csendes aláfestés volt csak az előbbi jelenet alá, mivel igen le volt maradva a szélvész kutyájától. Inge széle is ide-oda csapkodott, tökéletesen tükrözte a lelkiállapotát. Nem volt elragadtatva tőle, hogy a kiképzést és a fegyelmet a földdel teszi egyenlővé egy girhes kóbor macska megjelenése. Layla a szerencsétlen állat után iramodott meg ennyire és szokásához híven hurcolta magával azt, amit éppen a szájába kapott a hadművelet előtt. Kerülgette az embereket, akik hol kérdő, hol felháborodott pillantást vetettek az ámokfutó eb gazdájára. Charles a "tömegnek" köszönhetően kezdte beérni az elszabadult kedvencét. Layla kinézett magának egy szimpatikus hölgyeményt, eléggé kedvelte az embereket, a legtöbb idegen ellen nem is volt kifogása, főleg ha beindult nála a dili gépezet. Megkerülte Moriah-t, nem ügyelve rá, hogy a bottal esetleg kiszakíthatja a szatyrait ... Majd hátsó lábaira állva lihegve, vigyori pofával ugrált rá.
Charles körülbelül ekkor esett be a jelenethez.
- Layla, nem ... ! - szólt rá a kajla négylábúra felpaprikázva. Nem sok levegő maradt a tüdejében, ezért nem sikerült olyan meggyőzőre, mint szerette volna. A kutya nem is nagyon reagált rá, épp csak a fülét billentette gazdája irányába.
- Ne haragudj! - vette szemügyre a rombolás mértékét. Segítőkész ember, ezért ha valamit a földre vert Layla, akkor készségesen ugrál zihálva összeszedni azokat. ~ Talán azért ilyen szeleburdi, mert mostanában többet dolgozok ... ~ tűnődött közben kutyája agyament viselkedésén. ~ Csak ne egy kutyagyűlölő lelkét próbálja megint megváltani ... ~ szeme sarkából szemügyre veszi az áldozat viselkedését, arckifejezését is, de egyenesen a szemébe nem néz, arcát sem fordítja felé teljesen. Kínos helyzetbe került, alapból csekély önbizalma, mely idegenekkel szemben volt, elhagyta. Talán rövid vakációra ment csak és visszatér, de Charles szívesen elsüllyedt volna most szégyenében... |
Szokásosan nekivágtam az utcáknak, amint kiléptem édesanyám könyvesboltjából, eszem ágában sem volt hazamenni. Kissé méltatlankodva igazítottam meg a jobb kezemben zörgő szatyrot, melyben három új szerelmem lapult, igen, három könyvhöz jutottam! Gyakran bíztak rám olyan regényeket, amikkel kapcsolatban nem voltak biztosak abban, hogy kéne-e még rendelni belőlük, mennyire lennének népszerűek Crowfield-ben. Anyám jobban bízott az én kritikámban, mint a profikéban, ami valahol büszkeséggel töltött el, no, és persze örömmel, mivel imádtam olvasni. Ő pedig tudta, mire van szükségem, úgyhogy már alig vártam, hogy belemerülhessek a művekbe. Viszont még nem volt kedvem hazamenni, ilyen ellentmondást! Úgyhogy sétára indultam, energiatúltengésem volt.
Kerültem a főutcát, azért ennyire nem voltam jó kedvemben, szerencsére a könyvesbolt is egy mellékutcában kapott helyet, bár ennek ellenére a forgalomra nem lehetett panasz. De azért nem volt kedvem a Crowfield-hez képest nyüzsgésnek hívott valamiben részt venni. Így jobb kezemben kissé lóbálva a szatyrot, bal vállamon pedig egy kistáskával, amiben többek között természetesen a jegyzetfüzetem lapult több ötletkezdeménnyel, sétálgattam továbbb és nézelődtem. Elég sokan jártak erre délelőtt, persze mégsem annyian, mint egy nagyvárosban. De nem zavart, a tömeggel, mint olyannal sohasem volt bajom, amíg volt belőle kiút. Úgyhogy vidám hangulatban folytattam a sétát. Befordultam egy valamivel forgalmasabb utcára, ahol többek között egy élelmiszer áruház is volt. El kellett volna mennem vásárolni. De utáltam. Mégis kellett volna, ugyanis Debbie most itthon lesz egy darabig és leveszi a fejem, ha nem lesz otthon mit enni. Nem, mintha éhenkórász lenne, csak imádja a közös programokat, mint például a főzés, amit ő tud, én meg nem. El sem tudnám mondani, hányszor kaptam tőle emiatt. Végül aztán kissé szerencsétlenül álltam meg az áruháztól nem messze, ami azért áruházhoz képest elég kicsi volt, de az itteni viszonylatokhoz mérten lehetett annak nevezni, és azon gondolkoztam, hogy akkor most bemenjek-e, vagy sem? Csak egy kicsit lettem ideges, az sokkal csábítóbb lett volna, ha most sarkon fordulok, és hazamegyek olvasni. Vagy dolgozni. Bármit, csak vásárolni ne kelljen! Sikítani tudtam volna legszívesebben, de persze ekkora agyalágyult még én sem lehettem. De egyszerűen nem bírtam itt maradni. Így aztán továbbindultam, úgy döntöttem, ha mégis ráveszem magam, hogy bevásároljak, majd akkor jövök vissza, mielőtt hazaindulnék. Kissé sietősebb léptekkel indultam tovább az utcán és próbáltam nem feldúlt arcot vágni. Mert a saját, egyébként nagyon gyerekes, dilemmám eléggé felkorbácsolta az érzelmeimet. El sem hittem, hogy ilyenen tudom felhúzni magam, most szívesen kikértem volna a húgom tanácsát, aki nem mellesleg pszichológusnak tanul. Talán nem túlzott, mikor azt mondta, nekem lesz rá a legnagyobb szükségem, még szép, hogy ígéretet tett, ingyen és bérmentve mehetek hozzá! Sohasem tartottam rossz tesónak, de azt hiszem, ebben a pillanatban nagyon hálás voltam neki. A mókás gondolat kissé lenyugtatott, de még mindig nem fordultam vissza a bolt felé, hanem inkább a járó-kelők forgatagát méregettem kíváncsian, de nem feltűnően, s bandukoltam tovább. |
A főutcán kívül a legtöbb utcában alig van mozgás, néha megy el a csendes kis mellékutcákban egy-egy autó vagy gyalogos. Vannak persze zajosabb utcák is a belvárosban boltokkal és éttermekkel, de a lakóövezet mindig békés. |
[6-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
